Gizi, az anya ideges. Lába remeg, gyomrát vasmarok szorítja. Hiába a tökéletes smink, a drága rókabunda, gondűzött negyvenesnek látszik. Zsanett, az ötéves alig tudja tartani a tempót, félig futva igyekszik Gizi után. Hátát fájdalmasan verdesi a Barbie babás óvodástáska – Ausztriában vették ötven euróért –, a divatos szűk nadrág kényelmetlenül szorítja a lábát. – Ne rohanj már! – jajdul a gyerek, mire Giziből kitör az indulat. – A lelkemet kiteszem érted, te meg szégyent hozol rám! Már megint azt hallottam a Márta nénitől, hogy úgy ültél a foglalkozáson, mint egy kuka, meg sem szólaltál. Mit vegyek az óvónődnek, hogy elfelejtse a hülyeségedet?

– Gerda sem szólt egy szót se, még a verset sem mondta – morogja a kislány elkeseredve, közben szórakozottan szopogatja a hüvelykujját, közben a mutatóval idegesen ütögeti az orrát.

– Vedd ki a kezed a szádból! – ordít rá az anyja. – Egyébként fütyülök Gerdára, törődjön vele az a felfuvalkodott tanárnő mamája.

A kerítés mögött csúnya korcs kutya ugat, az égen sötét hófelhők csüngenek, a piszkosfehér hó sárral fröcsköli be a csizmájukat. Egykedvűen fröcsög a sár, akár a gyűlölet.

*

Gizi bőg. Nem érdekli, hogy az orra kivörösödik, közben az ágyon fekvő asszony egyre idegesebben dobol az ujjaival.

– Sietnék – sóhajt halkan a középkorú vendég.

– Persze, aranyom – pattan Gizi az asszonyhoz, majd a rutinos kozmetikusok gyors mozdulataival pillanatok alatt keni fel az asszony arcára a vitaminpakolást. De ahogy ütögeti a vendég arcát, újból kitör belőle a zokogás.

– Férfi az ilyen? Kilestük a barátnőmmel, hová jár esténként. Az a repedtsarkú dög nyitott ajtót a csöngetésemre. A háta mögött, a nappaliban hirtelen megláttam a férjemet, amint egy szál gatyában rohant vécé felé. Érti? Elbújt a klotyóban! Az a szemét k.. azt mondta, hogy hiába ugrálok, János már az övé. És én ennek a senkiházinak szültem gyereket! Szegény, kicsi csillagom, ilyen apa jutott neki. De megbosszuljuk még! – hadarja elszántan, miközben nagyokat csapkod a rémült vendég arcára.

*

Este hét felé jár. A pszichológusnő finom vonású arca szürke a fáradtságtól. A nevelési tanácsadó majdnem üres, a kollégák többsége már hazament. Ő is csak Zsanettet várja a szüleivel. – Az a szerencsétlen kicsi lány csupa lefojtott félelem és szorongás, csoda, hogy nincs még több baj vele az óvodában – gondolja szomorúan. Hirtelen Gizi jelenik meg az ajtóban, maga mögött húzza Zsanettet. Szőke haja frissen bodorítva, arcán finom smink, a ruhája divatos.

– Milyen szép ez az asszony – gondolja magában a pszichológusnő elismerően.

– Most aztán tudni akarom, hogy mi baj van a gyerekemmel! –mondja Gizi éles fejhangon köszönés helyett. – Először nem szóltam egy szót sem, amikor becitáltak ide, a hülye gyerekek közé, de az mégiscsak sok, hogy most már a férjemet is berendelik! Nem jött az uram, ő vezető állást tölt be, éjt-nappallá téve dolgozik értünk – vágja ki öntudattal. Zsanett némán áll az anyja mellett, hossza nézegeti a csizmája orrát. A pszichológusnő sóhajt, nem felel azonnal, majd lassan elmagyarázza, miért lenne hasznos négyesben beszélgetni.

– De a nevelési tanácsadó nem hatóság, nem rendőrség, hozzánk nem kötelező eljönni – teszi hozzá nyugodtan, a hangjában csipetnyi ingerültség.

Gizi vonásai átrendeződnek, lefoszlik a harcias álarc, a szeme könnyel telik meg. – Olyan nehezen szültem ezt a gyereket! Miatta hagytam ott az állásomat, miatta dolgozom otthon. Hetente kétszer viszem tornára, naponta meleg étellel várom. Van videónk, plazmatévénk, kocsink, kész a nyaralónk Leányfalun. Ráadásul próbálok foglalkozni Zsanettel, megveszek neki mindent, csak kevés a türelmem.

A pszichológusnő átviszi a kislányt a játszószobába, gyurmát és színest ad neki, majd komolyan fordul az asszonyhoz.

– Az óvónők szerint Zsanett állandóan attól fél, hogy valami nagy baj történik otthon, ráadásul olyan trágár szavakat mond ki „csak úgy”, amilyeneket a többi gyerek még nemigen hallott.

– Azokat a boltban hallja! – vágja rá azonnal Gizi. – Egyébként semmi oka a félelemre, a férjem nagyon szeret minket. És ha a párom ideje engedi, legközelebb hárman jövünk – teszi hozzá elszántan.

– De addig is kérem, hogy zárják el Zsanett elől azokat rettenetes horrorfilmeket és számítógépes játékokat, amelyektől nem tud aludni – kéri határozottan a pszichológusnő.

*

Részlet Zsanett és a pszichológusnő beszélgetéséből:

Pszichológus: Mondd, miért nem rajzoltad le apukádat? Úgy tudom, ő is veletek lakik.

Zsanett: Amikor anyuék veszekedtek, apu azt mondta, hogy elköltözik Ibi nénihez.

P: Te megkérdezted apukádat marad-e?

Zs: Nem…, mert anyu azt mondta, hogy apu utál engem. Mert buta és ronda vagyok.

P: Anyu biztosan csak szomorú volt, talán nem gondolta komolyan. Egyébként szép és okos kislány vagy, az óvodában sincs veled baj. Csak azokat a csúnya szavakat kellene valahogy elfelejteni…

Zs: Apu is mondja, anyu is. De anyu közben sír. És nem vagyok okos, apu mondta, hogy gyogyó iskolába fogok járni.

P: De te azért szeretnéd, ha apu veletek maradna?

Zs: Van egy puskája, mert vadászni jár. Majd lelövi anyut, amikor kiabálnak…

P: Biztosan este veszekedtek, és ezt álmodtad.

Zs: Ők mindig veszekednek, nem csak este. Nem róluk álmodtam, hanem a farkasemberről.

P: Ki az a farkasember?

Zs: Nagyon jó film, apu hozta, én már sokszor megnéztem. A farkasember utálja az igazi embereket, és izé… kitépi a belüket.

*

Gizi ragyog. Önelégülten néz ki az Audi Quattro ablakán, elégedetten nyugtázza, hogy a szomszédasszony épp a kocsi előtt baktat át az úttesten, szatyrokkal megpakolva.

– Na, most láthatja ez a felfuvalkodott ribanc, hogy a férjem visz kocsival, és én nem cipekedek, mint ő az informatikus pasija mellett – gondolja magában elégedetten.

– Siessünk, drágám, mert öt órakor kezdődik Zsanett óvodai farsangja – búgja a férjének, aki kifejezéstelen arccal fogadja Gizi kedveskedését. Már majdnem az óvodánál járnak, amikor a férfi megszólal. – Most, hogy a mi dolgunk rendeződött, jó lenne, ha megszűnnének a cirkuszok Zsanett körül. Én eltartalak benneteket, de elegem van abból, hogy állandóan zűr van a kölyökkel.

– Ne aggódj, kedvesem, majd meglátod, milyen vidám lesz a lányod a farsangon! Gyönyörű ruhát varrtam neki – bizakodik Gizi.

Bolydult méhkas a nagycsoport. Lepkék, királylányok, boszorkányok, pókemberek és tűzoltók népesítik be a termet. Izgatott anyák pakolják tálcára a sokféle finomságot, mások a lányok arcát pirosítják, és aggódó nagymamák igazgatják a frizurákat. Minden gyerek jókedvű, csak Zsanett kuksol csöndben, a szeme tele könnyel. – Anyu biztosan elkésik – hüppögi az óvónő fülébe.

Gizi a lányához rohan, másodpercek alatt ráadja a királylány jelmezt, majd büszkén penderíti az apja elé. – Látod milyen szép? Zsanett olyan a világoskék csipkecsodában, mint egy angyal. A szeme csillog a maradék könnycseppektől, barna haja lágyan keretezi szabályos arcocskáját, a ruha kiemeli légies vékonyságát. Az apa arcán elégedett mosoly suhan át.

A gyerekek kört formálnak, majd egymás után kilépnek és elmondják a jelmezüket bemutató mondókát. Piroslanak a kicsi fülek, elakad a lélegzet, nehéz ekkora közönség előtt szerepelni. Zsanett a végére marad. A kör közepére áll, a szeme rémülten mered az óvónőre, Gizi hangosan súg, mire a kislány keservesen zokogni kezd. Moccanatlanul áll, és sír.

– Tapsoljuk meg Zsanettet, majd később elmondja a versét! – kiáltja az óvónő megmentve a farsang hangulatát. Az ajtó nagyot csapódik. Zsanett apja kimegy a teremből a lányának szóló taps közepén…

*

Gizi idegesen áll az iroda előtt. Amikor meglátja az óvónőt, rögtön sírni kezd. – Drága Márta, segíts! Nem mondtam igazat a nevelési tanácsadóban – hadarja zavartan. – A férjem csajozott, velem és Zsanettel durván bánt. De most rendbe jött az életünk. Kibékültünk. Ő sokat keres, mindent ránk költ, én megbocsátottam neki. Tudod, milyenek a férfiak… Csakhogy a gyerek tönkretesz mindent. Örökké nyafog, állandóan bőg, utálatos az apjával. Csinálj valamit Zsanettel! – néz könyörögve az óvónőre.

– Nyugodt otthoni légkör kellene, és játszani-beszélgetni sem ártana Zsanettel – feleli az óvónő töprengve. – A pszichológus szerint nagyon megviselték az otthoni viharok. Ezért pisil be mostanában…

Gizi elvörösödik, majd kitör.

– A pszichológus rosszindulatú, látom rajta, hogy minket hibáztat mindenért! Hiába szakember, megtudtam róla, hogy nincs családja, nincs gyereke. Hogy érthetné egy gyerektelen vénlány, hogy a házasságokban néha kitör a botrány? Mi mindent megadunk a lányunknak. Sok a szegény gyerek, sokat el is dobnak maguktól a szülők, Zsanett ananászt, kivit és mangót eszik. És láttad már őt turkálóból szerzett ruhákban?

– Nagyra becsüllek azért, mert a kislányod ápolt. De ettől még szoronghat, félhet, a lelki sebek lassabban gyógyulnak, mint a torokgyulladás.

– Ugyan már, senki sem becsüli a szülőket! Tudod, hány éjszakán át bütyköltem a farsangi jelmezét? Mennyit kínlódtam, amíg felvarrtam a fodrokat arra az átkozott csipkére? Nem mondhatod, hogy nem törődünk Zsanettel! Itt vagyok én, a gondoskodó anyja, és van egy ügyes, az átlagosnál jobban kereső apja – vág Gizi hangja érdesen. – Mi kell még ennek a büdös kölyöknek?