ECCE HOMO

„Alattad a föld, fölötted az ég,

benned a létra.”

(Weöres Sándor)

Bugyutácska nagymamácska

Éjfél körül hagytam abba az írást a férjem sokadik sürgetésére. Örültem, mert nyersen elkészült a szöveg, nevettem, mert megtartotta az ezredik előadását, miszerint ő egy éjszaka dolgozó bagolyfeleség áldozata, mert a hatásomra maga is átállt az éjszakára. Másnap reggel elég jókedvűen indult dolgozni az áldozatom, én pedig fél nyolctól folytattam munkát. Hosszasan tisztogattam a szöveget, hogy minden stimmeljen, reggelizni is elfelejtettem, közben folyamatosan csörgött a telefonom, riportalanyok, ismerősök meg a gyerekeim hívtak jó és rossz hírekkel, ám ideges csak akkor lettem, amikor megtudtam, az egyik unokám belázasodott. Mégis elkészültem időre, de amikor boldogan ráklikkeltem a küldés gombra, majd nyugodt délutánra számítva bekapcsoltam a rádiót, ismét csörrent a mobilom. A következő cikkem főszereplője telefonált kétségbeesve, hogy a munkája miatt el kell halasztani a találkozónkat, e-mail is érkezett egy olasz könyvkiadótól, mert a Covid miatt minden tervünk csúszik… De nem volt időm szomorkodásra, mert a „héttérrádióban” szónokló magabiztos bariton a következő mondatot lökte az éterbe: „…Még a nagymamákat is meg lehet tanitani, hogy interneten hallgassanak rádiót!”

Puff neki! Kinézed belőlünk, bugyutácska nagymamácskákból az internetes rádióhasználatot? kérdeztem az interneten szóló rádiótól fennhangon. Még a nagymamákat is meg lehet tanítani…, ízlelgettem tovább a szófordulatot, majd lefordítottam magyarra. A nagymamaféle élőlények nők, ami eleve azonos a csökevényes agyi kapacitással. Ráadásul öregedőben levő mamókák is, akiket az unokák pelenkáin, popsikrémein, mondókáin és lekváros süteményein kívül semmi sem érdekel. Nehéz dolguk lesz az okos férfiaknak, akik tanítani akarják őket… És ez a pökhendi legény miért nem a nagypapák taníthatóságával példálózott?

Közben odakinn beborult az ég, szemerkélt az eső, fénytelen lett a kicsi dolgozószobám, ami kifújta belőlem az iróniát, és sötétre festette a hangulatomat. Ezért jutott eszembe egy fájó emlékem, amelyet elástam jó mélyre, hogy ne bántson. Most mégis felrémlett az a gyomorszorító érzés, amit egy jóakaróm váltott ki belőlem a harmadik gyerekem születése után. Ő lelkesen elpletykálta, hogy az egyik férfitanárunk az egyetemről sajnálkozva legyintett a nevem hallatán. „Felesleges bevonni a projektbe, a pelenkák árnyékában már nem fog úgy teljesíteni, mint régen.” Hogy van ez? Ha gyerekünk születik bugyutácska anyukácskák leszünk, mert a baba ritkítja az agysejtjeinket, ha nagymamává válunk, akkor fel is szívódnak e sejtecskék, és csak bölcs férfioktatók segítségével tudunk interneten rádiót hallgatni, ad absurdum felfogni az ott elhangzottakat?

Vajon mikor kezdődik a leépülésünk? Amikor megszületik az első unokánk? Magam ötven körül lettem nagymama, de vannak közöttünk olyanok is, akik jóval korábban élhetik át e csodát. S most ugorjunk egy nagyot térben és időben, hogy ideboszorkányozzam a gyönyörű Elisabeth Taylort, aki alig múlt negyven(!), amikor először nagyi lett. Ekkor kellett volna befejeznie az intellektuális életét? Össze sem lehet számolni, hány díjat kapott (és férjet fogyasztott) negyven felett! És miként illesszem a bariton szemléletéhez a rengeteg ismerősömet, akik nagymamaként tanítanak, színházat vezetnek, kutatnak, előadásokat tartanak, írnak, festenek, nyelvet tanulnak, új szakmában próbálják ki magukat, vagy a női emancipáció lelkes harcosai, miközben rajongva szeretik az unokáikat.

Eszembe jutott egy kiváló, szakpszichológus is, aki nagymamaként tanult azon az egyetemen – vizsgázott és szakdolgozatot írt –, ahol korábban tanított, hogy igazságügyi klinikai szakértő legyen. És Mészáros Márta. Aki élete egyik legcsodálatosabb filmjét, az Aurora borealis: Északi fény címűt már felnőtt unokák nagymamájaként készítette el. És a világhírűvé vált Karikó Katalin, aki szintén a nagyik csapatában játszik.

Ha megkapja a Nobel-díjat, biztosan felkutatom a vonzó baritont, és megkérem egy udvarias levélben, keresse fel a legrangosabb tudományos díj birtokosát, hogy megtanítsa őt az internetes rádió használatára. A kérdés csak az, hogy majd meg tudom-e írni a levelet, hiszen a nagymamáknak a latin betűket sem kell ismerniük.

V. Kulcsár Ildikó

Kedves Olvasók, kérem, küldjenek vicces-szomorkás történeteket a párjukról, férjükről, hadd mosolyogjunk együtt – egymáson az ildiko.vkulcsar@centralmediacsoport.hu vagy a vki@tvnetwork.hu vagy a beszelgessunk@vkulcsarildiko.hu e-mail címre!