Képzeljenek el egy jó fizikumú, kevés szavú, türelmes „hegyi embert” – mármint engem – egy vízimádó őrült mellett! Én szeretek túrázni, kedvelem az erdőt, a nyugalmat, a szabadságot meg az erőfeszítést: akkor is megmászom azt a csúcsot, ha beledöglök… Mit csacsog minderre az én drágám? „Csak egy hülye bandukol agyatlanul a semmibe… Nyáron nem gyalogolni, hanem csobbanni kell!”

A csobbanásba lassan beletörődtem (a birka természetemmel), de a strandolást megelőző cirkuszoktól már hulldogál a hajam… Nem értik? Elmagyarázom. A történetet tán azzal kellene kezdenem, hogy a feleségemhez illik a nyár. Előnyös számára a kevés ruha – és mennyivel olcsóbb egy lengedi vacak, mint egy bunda, hajjaj! –, hiszen karcsú, hosszú lábú, pont olyan, amilyen nekem tetszik. Csakhogy neki valószínűleg kevés, hogy nekem tetszik. Nyolcévi házasság után sincs fogalmam arról, hogy kinek akar megfelelni minden nyár elején, amikor a tükör elé állva drámaian bejelenti: „dagadt vagyok.” Ehhez sürgősen hozzáteszi, hogy számára már a legkedvesebb időtöltése is elérhetetlen, hiszen egy ilyen „öregedő húsgombóc” már nem mehet strandra. Én marha a tragikus monológ e pontján mindig kitörök: „csinos vagy! Könyörgöm, miért ne mehetnél strandra?” És tudják mi az évente visszatérő válasz?

„A tavalyi fürdőruhában lehetetlen!”

El kell mondanom az igazság kedvéért, hogy a feleségem nem költ túl sokat ruhákra, tudja, hogy meddig nyújtózkodhatunk. Ám a fürdőruha kivétel! Nyár elején megszállottan bújja a magazinokat, és hol egyrészes (erkölcsös) csodákat választ, hol fürdőruhának nevezett madzagokért lelkesedik. Jelzem, ez a fázis még kellemes. Nézi az újságokat, csöndben van, békén hagy. Mennyei állapot! Aztán jön a következő szakasz: a fogyókúra. Ez már nem mennyei, hiszen őnagysága éhezik, vagy undorítóan büdös káposztalevest kanalaz, és eszébe sem jut, hogy elém vessen néhány normális falatot. Majd, amikor kellően zörögnek a csontjai, nekivágunk a bevásárlóközpontoknak. No, ennél nagyobb szenvedés nincs a világon! Javasoltam már, hogy menjen valamelyik kolléganőjével, netán a gyerekkel, de az én drágám ragaszkodik a jelenlétemhez. (Ez teljességgel érthetetlen, hiszen soha nem azt vesszük meg, amelyik nekem tetszik…)

Idén például helyesnek találtam egy sárga fürdőrucit. Rendben van, tényleg nem volt parányi a bugyija, inkább derékig érő, mire a feleségem rohamot kapott, hogy én olyan rondának látom őt, hogy dédmamás strandszerkóba bújtatnám… Bújtat a halál, mondtam a huszadik fürdőruha felpróbálása után –, amikor már szédelegetem az ácsorgástól meg az unalomtól –, mire ő csicsergősre váltott. Nincs a világon még egy ilyen rendes, aranyos férj, búgta a fülembe, miközben visszairányított az első bolthoz. És képzeljék, megvettük azt a piros bikinit, amelyiket legeslegelőször próbált fel! Amúgy nekem nem tetszik, mert túl pucér. Néhány pertli… Egyáltalán nem örülök annak, hogy az én drágám mindent „kitálal”. No, mindegy.

Hogy „viselkedik” a fürdőruha a füredi meg az agárdi strandon? Őszintén szólva, sokat mérgelődöm miatta. Őnagysága billeg és riszál a pertlijeiben, minden második pasinak kifolyik a szeme… Néhányat jól pofán is vágnék, ha nem lenne szelíd a természetem. De én egyszer sem csináltam botrányt, csinált helyettem az élet a múlt vasárnapon…

Az úgy volt, hogy összeakadtunk Balatonfüreden egy régi évfolyamtársammal, aki mostanában vált el. Volt nagy öröm meg hátba veregetés, és csak ezután vettem észre a mellette álló lányt. Képzeljék el, hogy a csaj – bő tíz évvel fiatalabb lehetett nálunk – pont azt a sárga fürdőruhát viselte, amelyik nekem tetszett! Őnagysága azonnal kiszúrta, hogy megnézem a lányt, tehát akcióba kezdett. Feltette magára a legcsábosabb mosolyát, és faggatni kezdte a haveromat a válásáról. A hülye haver azt hitte, hogy tényleg érdeklődik a sorsa iránt (nem engem akar bosszantani…), és őszinteségi rohamot kapott. Olyan elmélyülten beszélgettek, mintha a lány meg én ott se lennénk. A csaj egyre zavartabban feszengett, majd váratlanul rámutatott egy hetven év körüli nőre, aki mellettünk hevert egy matracon: „rémes, amikor öreg nők parányi bikiniben mutogatják a testüket!.” Az én drágám is hallotta a megjegyzést, de arra, hogy e mondat fenekestül felforgatta a lelkivilágát, csak a kocsiban jöttem rá hazafelé. Bömbölt! „Azért viszlek magammal, amikor fürdőruhát vásárolok, hogy figyelmeztess, mi áll jól nekem! Hallottad, mit mondott az a liba…?” Nem neked szólt, dadogtam sután. „Ostoba vagy! Azt üzente, hogy nekem már nem való az ilyen pici fürdőruha!”

Mindennek hatására csöndesen reménykedtem, hogy a következő hétvégén majd túrázunk egy nagyot. Ám péntek este már a kanapén virított három törölköző, egy gumimatrac meg egy fürdőruha. Nem fogják elhinni, milyet készített ki magának! Ősöreget, zártat, divatjamúltat! Szóval holnap egy „apácával” fogok csobbanni az agárdi strandon, aztán a jövő héten majd nekivágunk. Minek?

Hát a bevásárlóközpontnak! Hogy végre vegyünk az én drágámnak egy „normális” fürdőruhát…