Mivel egyre többen utaznak „Görögbeee…, Olaszbaaa… (brrr!), és egyre több beszámolót hallok az említett országokban kapható, olcsó bőrkabátokról, sokat gondolok Margitkára, a hihetetlenül művelt, világjáró tanárnőmre. Ő eleinte az iskolában, később az aprócska lakásában fertőzött meg a görög, római kultúra iránti rajongással, az utazás-csavargás örömével.

A szerény, barátságos nappalit hatalmas, plafonig érő könyvespolc-rendszer uralja. A kötetek precízen katalogizálva sorakoznak, mint egy igazi könyvtárban. Az erkélyajtótól jobbra – katonás rendben – állnak vigyázban az útikönyvek és az utazásokhoz kapcsolódó, fontos irodalmi alkotások. A kedvenc polcomon: Athén, Mükéne, Kréta, Rodosz, görög regék, mondák, ókori filozófusok, Szabó Magda: Zeusz küszöbén… Soroljam? Vagy egy másik: Róma, Forum Romanum, Nápoly, Pompei, Verona, Seneca… De van francia polc, indiai, japán és svéd is, mindenki érdeklődése szerint kalandozhat Margitka birodalmában. Soha nem engedte, hogy a hónunk alatt egy könyvvel – csöndben – távozzunk a házi könyvtárából, ő ragaszkodott ahhoz, hogy megbeszéljük vele az olvasottakat. De nála Aztán nemcsak beszélgettünk, hanem csodálatos utazásokon is részt vettünk!

Muszaka és szirtaki

Sok barátommal együtt éveken át csak a kicsi, Bimbó úti lakásban üldögélve kalandoztam a világban. Úgy ismertem Mükéne romjait, Agamemnon sírját, az athéni Omónia teret, a szunioni Poszeidon templomot a világhírű naplementéjével, mintha többször jártam volna ott.

Micsoda gazdagsága tárul fel a múltnak, ha hatan-heten „összedobjuk”, amit tudunk egy olyan tanár irányításával, akinek a világ minden szegletéről eszébe jut egy legenda! Aki beszél görögül, latinul, németül és franciául… Muszakát, görög salátát készítünk, görög zenét hallgatunk, közben ő mesél.

– Gyerekeim, ha nem ismeritek az ősi romok történetét, ha nem tudjátok hogyan éltek, építkeztek, játszottak színházat sok ezer évvel ezelőtt, akkor csak néztek, de semmit sem láttok! Vegyétek tudomásul, hogy egész Európa a görögöktől tanult! Építészetet, irodalmat, filozófiát, mindent. Párizs is csak akkor nyílik meg nektek, ha fel tudjátok ismerni, melyik épület klasszicista – görög ihletésű –, melyik romantikus, szecessziós, netán román stílusú.

– Higgyétek el, műveltség nélkül nem érdemes utazni! Mert akkor csak arra jöttök rá, hogy mit kaphattok olcsóbban az egyes országokban… Erről szólna az élet? Ugyan!

Siratófal, stációk, Aranymecset

Margitka nem ragadt le a görögöknél és a rómaiaknál. Soha nem feledhetem azt az izraeli estjét, amit már felnőttként, a kislányom társaságában élveztem nála végig. Megnéztünk egy videót Jeruzsálemről, de mivel a film csak felületes leltár volt Izrael kincseiről, ő megemelte a színvonalat. Egy Jeruzsálemben két évig élt zsidó barátnőmmel meséltetett a vallási szokásokról meg a Siratófal történetéről, egy Ferences rendi barátja, István atya – aki szintén töltött néhány hónapot Jeruzsálemben –, számolt be a keresztény emlékekről, az arab negyedben található stációkról, az Olajfák hegyéről, Szűz Mária sírjáról. Mivel mohamedán nem volt a társaságban, Margitka vállalta, hogy a harmadik nagy világvallás keletkezéséről és az Aranymecsetről meséljen nekünk. A kislányom este tízkor sem akart hazaindulni! Azóta is hajtogatja, hogy utazzunk Jeruzsálembe…

A vasoszlop

Azután jött egy új korszak: úgy hozta sors (a szerencse, az égiek kegye…), hogy végre utazhattam. És én minden nagyobb út előtt felkerestem Margitkát, aki úgy felkészített, hogy soha nem volt szükségem idegenvezetőre. Sőt! Sok utat végigizgultam, hogy azokat a helyeket is láthassam, amelyeket nem mindig mutatnak meg az idegennek. Mert Margitka jóvoltából pontosan tudtam, mit kell megnézni! Az ő hatására kapaszkodtam fel Rómában a lateráni lépcsőn, találtam rá Tokióban egy eldugott – lélegzetelállítóan gyönyörű – Buddha-templomra.

Indiába viszont olyan váratlanul utazhattam, hogy nem kerestem fel indulás előtt. A követség megdöbbentő gyorsasággal intézte el, hogy interjút készíthessek a dzsaipuri maharadzsa feleségével. Kapkodás, sietség, könyvhegyek, aztán indulás előtt gyors búcsútelefon. – Margitka, mindenfélét összeolvastam már, holnap indulok!

• Édesem, öleld át a vasoszlopot! Ugye, ismered?

– Hááát… – nyögtem zavartan, mert zsongott fejem a hinduizmustól és Gandhitól, de az oszlop elkerülte a figyelmemet.

– Drága angyalom, tudnod kell, hogy sok ezer évvel ezelőtt állították fel, és a tudósok még ma sem értik, hogyan tudtak eleink olyan vasötvözetet készíteni, amely azóta sem rozsdásodik! És a legenda szerint, ha háttal állva átöleled az oszlopot, teljesül egy kívánságod – hadarta  Margitka.

Egy hét múlva a vasoszlop mellett álltam. Megbabonázva bámultam a csodát – vadul szikrázott a gyilkos napfényben -, és nemcsak azért éreztem magam kicsinek, mert szédítően sokat tudtak a régmúlt tudósai, hanem azért is, mert Margitka figyelmeztetése nélkül kihagytam volna ezt az élményt…

Utazzunk együtt!

– Margitka, gyere velünk! Interjút kell készítenem Bécsben, és van szabad hely a kocsiban! A szállásod sem kerül pénzbe. Halihó, együtt utazunk! – hadartam gyermekded lelkesedéssel a telefonba.

Nem értettem a csöndet, tehát boldogan tervezgettem tovább. – Elmegyünk a Burgba, megnézzük Schönbrunnt biztosan régen láttad…

– Én soha nem jártam Schönbrunnban – mondta nagyon  csöndesen.

– Lehetetlen! – kiáltottam felháborodva. – Te, aki Tokiótól Jeruzsálemig, Athéntől Delhiig bejártad a világot!?

– Szeretem, hogy ilyen lelkes vagy! Gyere el hozzám holnap este, majd mesélek… – felelte barátságosan, és letette a telefont.

A világ a Bimbó úton lakik

Többé nem találkoztunk. István atya hívott fel másnap.

– Margitka éjjel szívrohamot kapott. Most már valahol odafenn, egy égi könyvtárban tart előadást Egyiptomról vagy a lélekvándorlásról….

Dadogás, könnyek, nincs levegő: képtelenség, tegnap még beszéltünk…

A temetés után jó néhány hónappal találkozott a kis társaság pap-barátunk parókiáján. István atya valamennyiünknek átadott egy dobozt. Az enyém telis-tele volt könyvvel, fotóval, méghozzá Közép- és Dél-Amerikáról. Értetlenül forgattam az ajándékaimat, hiszen kevés közöm volt akkoriban a világ e hatalmas szegletéhez. A doboz alján levélkét találtam: „Fogalmad sincs az azték kultúráról, ideje, hogy belemélyedj!”

Sírtam, nevettem, lám, az édes, drága Margitka még most is nevel! Pontosan tudja, hol vannak a „fehér foltjaim”…

– Ő Dél-Amerikában is járt? – kérdeztem meghatottan István atyát.

– Te nem tudod, hogy Margitka soha nem járt külföldön?  Mindig azt mondta, hogy a világ a Bimbó úton lakik. És sajnálta azokat, akiknek van pénzük az utazásra, de szemük, műveltségük nincs hozzá.

– Őrület! – tört ki a hozzám hasonlóan tudatlan Julcsi barátnőm. – Amikor először jártam Jeruzsálemben, Margitka úgy magyarázta el, mit nézzek meg, mintha éveket töltött volna ott.

– Nem vert át benneteket – magyarázta István atya −, ha megkérdeztétek volna, hol járt, gond nélkül megmondja, sehol. De ti nem kérdeztetek, csak ittátok a szavait… Az előző rendszer lenullázta a családját – a korán meghalt, egyetemi tanár férjét is -, de a műveltségét nem vehette el senki! Ő az olvasmányai alapján tényleg százszor többet tudott a világról, mint bármelyikünk.  És átadta nektek a tudását – hiszen ti lettetek a családja! -, aztán agyonizgulta magát, hogy mindent lássatok. Úristen, mennyire szeretett benneteket, mennyit aggódott értetek! Hogy a világ ne tegyen üressé benneteket!

*

Sok éve annak, hogy Margitka elment, mégis velem van! Legutóbb akkor gondoltam rá, amikor eljutottam a görögországi Delphoi-be, ahol kétségbeesve rohangáltam, mert nem találtam meg rögtön azt a helyet, ahol a jósnő háromlábú széke állt. Ahonnan a várható jövőt „szórta” a görög uralkodók és hadvezérek felé…

– Nyugalom, Ildikó, megérdeklődöm – nevetett rajtam fölényesen a követség egyik munkatársa. (Nem mondta, hogy bolond vagyok, de a gesztusai, a grimaszai, minden mozdulata azt „kérdezte”: mi a fenéért lelkesedik ez a liba…?)

– Engem nem izgat ennyire a múlt – tette hozzá atyai leereszkedéssel −, neked is meg kell értened, hogy az emberek többsége  nem a „régi kavicsok” miatt jön Görögországba…

No, ekkor néztem fel az égre: Margitka, mit szólsz ehhez a „régi kavicsok”- fordulathoz?

És ha hiszik, ha nem, nevetést hozott felém a szél a Parnasszus felől.