SZERETLEK, DE…

Nem az őskőkorból visszamaradt, nőket lenéző férfiakról beszélek, nem a szenvedélybetegekről és nem az erőszakos, bántalmazó bűnözőkről, hanem a rendes, szeretnivaló társainkról, férjeinkről. Akikkel jó élni. Csakhogy a velük való együttléthez is szükségünk van mankókra, például acélidegekre és túlfejlett humorérzékre.

V. Kulcsár Ildikó

Mert a férfi szerel

Soha nem gondoltam, hogy képes lennék elénekelni az Éj királynője koloratúrszoprán áriáját a hamiskás alt hangomon, vagy össze tudnám szerelni a könyvespolcunkat, tehát beérem azzal, hogy szorgosan fejlesztem azokat a képességeimet, amelyek némi sikerrel kecsegtetnek. Nem így a férjem! Fel nem foghatom, miért nem elég neki a jól hasznosítható diplomája, a kiváló angol nyelvtudása, az öt gyereke, ráadásnak én (áldásnak, átoknak), és miért akar ezermesterként tündökölni. Miért nem képes kimondani, nincs kézügyességem, hívjunk szerelőt? Mi nem hívunk! A jelenség nem egyedi, hiszen egy kedves riportalanyom végig imádkozta a tavalyi szeptembert, hogy jól forrjon össze a levéltáros(!) férje csuklója, aki megigazította az elcsúszott cserepeket a háztetőn. És mit tesz isten…? Megbotlott, leesett, a csuklója a teste alá szorult.

Nálunk nem törnek csontok, vér sem folyik patakokban, mint a kenesei barátainknál, ahol a férj megmetszette a diófát és a saját ujját…, nálunk csak zajlik az élet. Rendben van, nem unatkozunk, mégsem tudom megérteni, miért kell úgy behatolnom a kertünkbe egy teljes nyáron át, hogy célirányos lábmozdulattal berúgom a kaput. Semmi gond, tudok én rúgni, ha muszáj, még tűsarkúban is, de szívesebben érek haza békésen. Nem lehet! Miért? Mert a férjem szerint „nem ügy” a zárcsere. Ennek szellemében szatyorszám cipel haza új zárakat, a kert tele szerszámokkal, de minden beavatkozása után romlik a helyzet. Egy akadozó zártól jutunk el a rúgásokig… (Aztán egy délelőtt szerelőt hívok, ami szerinte pénzkidobás.)

És miért kell egy teljes télen át sapkában aludnom? Nemcsak azért, mert a kicsi hálószobánkban kizárólag a bukóablak alatt fér el az ágyunk, hanem azért is, mert a férjem azt hiszi, szigetelni is tud.   Megoldom, mondja fölényesen, amikor hatalmas gurigával a hóna alatt hazaér. Aztán szigetel. Az ablakrés meg röhög… Nem mondom, hogy besüvít a jeges szél, mint Pató Pál úr házába, de reggelente fázva, jéghideg fejjel ébredek. Tehát megelőzendő a betegséget és a további szigetelést, vásárolok két meleg, pomponos sapkát. Az enyém vidám csíkos, az övé jajrózsaszín (bosszúból). A felnőtt gyerekeink hosszas röhögőgörccsel reagálnak, amikor egy este elküldöm nekik az elalvás előtt készített szelfinket: „A szüleitek talpig pomponban”. Aztán egy szerelő(!) jóvoltából új, műanyag ablaka lesz a hálónak. (A bojtos sapkákat elteszem jobb időkre, hátha költözünk még.)

És a jelen? Fenyegető. Jön a tavasz, életem párja ki fogja nyitni az alagsorban található leeresztő csapot, amelynek egy feledhetetlen éjszakát köszönhetek. Történt ugyanis, hogy velőtrázó ordítás verte fel a ház csendjét egy novemberi estén. Hozz vödröt és rongyokat, üvöltötte az én drágám, mert a csapból szökőkútként ömlött a víz, és már jócskán bokáig ért a helyiségben, miközben ő egy nagy franciakulccsal igyekezett eltekerni valamiféle fém csonkot. A kulcs és a csonk úgy illett egymáshoz, mint az én negyven kilómhoz egy XXXL-es ruha. Jobb, ha nem írom le a látvány hatására felröppenő indulatszavaimat, de azt elárulom, hogy nem találta a megfelelő méretű franciakulcsot – szerinte én kavartam el –, tehát addig piszkurálta a fém izét, hogy a végén nemcsak az elzárt kerti csapból folyt ki a maradék víz, hanem a fővezetékből is ömleni kezdett. Mi következett? A ház teljes víztelenítése, vödrözés, söprés, cipekedés, romeltakarítás.

Tudják, mi a szerencse? Ha az ember alvás helyett csatakosan lapátol, ha tudomásul veszi, fürdeni sem lehet lefekvés előtt, ha látja, hogy a párja vonásai halvány lelkiismeret-furdalást tükröznek, tehetetlenségében vihogni kezd. Ami ragadós. Éjszaka, fél kettő. Két nyúzott ember áll egymással szemben a pincében, és vinnyogva röhög. Szeretlek, nyögi az én ezermesterem, szeretlek, de…, felelem én, ám a mondatot nem fejezem be. (Inkább megírtam.)

Megjelent a Nők Lapja 2021/9. számában

Kedves Olvasók, kérem, küldjenek vicces-szomorkás történeteket a párjukról, férjükről, hadd mosolyogjunk együtt – egymáson az ildiko.vkulcsar@centralmediacsoport.hu vagy a vki@tvnetwork.hu vagy a beszelgessunk@vkulcsarildiko.hu e-mail címre!