„Óh, ti valamennyien, akik általmentek az úton, figyeljetek, nézzetek, van-e nagyobb fájdalom, mint az enyém?”

(Izajás próféta)

A fájdalom királynője

Állok a Szent Péter Bazilika bejáratában, s józanul kémlelem, merre induljak. Körülöttem japánok, németek, franciák, angolok, olaszok, bábeli a zűrzavar. Fényképezőgépek villannak, videók zümmögnek, gyerekek sírnak, odakünn zajong, dobog, kavarog Róma. De én hirtelen nem látok semmi mást, csak a bejárat jobb oldaláról rám tekintő, felfoghatatlanul gyönyörű, hófehér márvány asszonyt, ölében halott fiával, Jézussal. Odarohanok, helyet keresek a tömegben, megszűnik a külvilág, s megbabonázva, magamról megfeledkezve csodálom Michelangelo Pietáját. Állok, bámulok – elfelejtem, hogy fáj a lábam a rengeteg gyaloglástól, korog a gyomrom az éhségtől – elfelejtek mindent, elzsibbadok a döbbenettől, a szememben egyre gyűlnek a könnyek, azt sem szégyellem, hogy kicsordulnak. A fenséges szépség felkavar, hirtelen eszembe jut mindenki, akit szeretek. Az édesanyám, az összes gyerekem, a barátaim – akik nincsenek mellettem, akikkel nem tudom megosztani ezt a felfoghatatlan gyönyörűséget –, eszembe jutnak azok, akiket megbántottam, pillanatok alatt megbocsátok mindenkinek, aki engem bántott valaha, eszembe jut, mennyi hálával tartozom a sorsnak.., többek között azért, mert itt lehetek. Érzem, milyen apró és jelentéktelen vagyok a világ gyönyörűségéhez képest, érzem, hogy a pillanat egyszeri és megismételhetetlen. És a könnyek csak jönnek, egyre jönnek..

Elfelejtem a bölcs művészettörténeti értekezéseket, elfelejtem, hogy 1972-ben az egész ország szégyenkezett, mert egy magyar származású ausztrál állampolgár kalapáccsal megrongálta Michelangelo kőbe zárt szenvedését, elfelejtek mindent. Úgy érzem, hogy ketten vagyunk ebben a világ-csodája bazilikában: a fájdalom gyönyörű királynője és én. Meddig tart a döbbenet? Öt percig, tízig, fél óráig..? Nem tudom. A párom óvatosan átöleli a vállam, ekkor veszem észre, hogy az ő szeme is párás. Valahogy felébredek, s meghallom magam körül a Rómában oly ritka csendet. A bejáratnál még nevetgélő, hangos turistahad – néhány perce tán a boltokban alkudoztak vagy a pizzériákban nyelték a finom vörös bort – valahogy lehalkul a gyönyörűség láttán. Egy idős angol úr fennhangon imádkozik mellettem, egy japán asszony ütemesen hajlong az istenanya szobra előtt, egy német kisfiú az édesapjához bújik, egy fiatal pár – tán svédek? – összeölelkezve áll, úgy csodálja a Pietát. Lám, mit tesz a szépség? Kizárja a hiúságot, a durvaságot, néhány percre a legkeményebb lelkeket is meglágyítja.

*

Közel ötszáz éve babonázza meg a világot e hatalmas carrarai márványtömbből faragott szobor, közel ötszáz éve hirdeti az anyai fájdalom földöntúli szépségét. Fél évszázada tekint ránk Mária fájdalomtól megtört, gyönyörű, fiatal arca, fél évszázada fejezi ki ruhája minden redője, fia pehelykönnyű teste a fokozhatatlan emberi szenvedést. A nagyon fiatal, huszonkét esztendős Michelangelo éhezve, fázva, betegen, egy ócska padlásszoba mélyén harcolt két éven át a márvánnyal, közben minden pénzét hazaküldte a családjának Firenzébe, s fogalma sem volt arról, hogy művét évszázadokon át csodálják majd a halovány utódok. Ahogy azt sem tudta, hogy néhány évvel később világra hív majd egy Dávidot, egy Mózest, hogy a Sixtusi Kápolna freskóit is ő készíti el.. Bár azt örömmel tapasztalta, hogy 1500-ban – melyet szent évnek nyilvánított a pápa – zarándokok ezrei csodálták a Pietáját. A feljegyzések szerint akkora tömeg áramlott a szoborhoz, hogy sokan attól tartottak, hogy a rettenetes tolongásban az óvatlanabb zarándokokat agyontapossák. Egész Róma a szoborról beszélt. De a szegénység még a dicsőségben is kitartott Michelangelo mellett, sőt még a hírnevét is veszély fenyegette. Amikor meghallotta, hogy az irigyei azt terjesztik, hogy a szobrot nem ő, hanem a milánói Cristofor Solari szobrász készítette, egy éjszaka betegen kitámolygott a nyomorúságos lakásból, és elrejtőzött a régi Szent Péter templomban. Megvárta a kapuzárást, majd meggyújtott néhány gyertyát, és a Szűzanya palástját átfogó szalagra a következőket véste: Michael Angelus Buonarrrotus Florent faciebat. „A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette.” Ez az egyetlen műve, melyen feltűntette a nevét.

*

Kicsi, kertre néző dolgozószobában írom ezeket a sorokat. Az ablakom alatt tavasz ébresztette gesztenyefák, az égen – Olaszországban ismeretlen – sötétszürke felhők. Mellettem óriási poszter, Michelangelo Pietája tekint rám szüntelen. Buta és hiú voltam, mert azt hittem, hogy magammal hozhatom a pillanatot, az első találkozás megbabonázott gyönyörűségét. Tévedtem. A varázslatok kérészéletűek, a helyükön csak csöndes öröm marad. De ha egy gyermekét elvesztő, érte síró édesanyával találkozom, azonnal újraéled a visszahozhatatlan pillanat. Hiszen az anyai fájdalom, aggódás, féltés – tán Michelangelo jóvoltából is – bénító tiszteletet ébreszt bennem, s nehezen apadó könnyeket gyűjt a szemembe. Kívánom mindenkinek e megtisztító könnyeket!